Hogyan beszélj a pokolról egy toleráns korban?
Az irodámban álló jól öltözött férfi nagyon világosan beszélt. Sikeres volt az anyagiak terén, három országban is élt már mielőtt betöltötte volna a harmincat. A családnak, amiben felnőtt, alig volt kapcsolata egyházzal, és alig volt fogalma a keresztyénségről. Nagy örömmel vettem tudomásul ennek a férfinak a nyitottságát a lelki dolgok iránt, bár megsértődött a legutóbbi istentiszteletet követően. Azt állította, készen áll az evangélium befogadására, csupán egy végső akadálya van: „Azt mondtad, hogy ha nem hiszünk Krisztusban ítélet alatt vagyunk, elveszettek. Sajnálom, de ezt nem tudom lenyelni. Együtt dolgozom több jó modorú, kedves személlyel is, akik között vannak muszlimok, zsidók és agnosztikusok (Agnosztikus az a személy, aki határozatlan és elkötelezetlen Isten létezésével kapcsolatban, vagyis azt hiszi, hogy Isten, az Ő léte és a világ végső dolgai nem megismerhetőek.) is. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ők a pokolba kerülnek csupán azért, mert nem hisznek Jézusban. Tulajdonképpen nem is tudom összeegyeztetni a pokol gondolatát a szerető Istennel, még ha szent is.” Ez a fiatalember egy olyan véleménynek adott hangot, amivel a legtöbb ember egyetért, és ezt említi egyik kifogásként a keresztyénség üzenetével szemben. Tapasztalatom szerint a másik ellenvetés a szenvedés és gonoszság problémájával kapcsolatos. A modern ember teljesen elutasítja a végítélet és a pokol gondolatát. Ez az oka annak, hogy a prédikálásban hajlunk arra, hogy ezt a témát kikerüljük. Viszont, ha elhanyagoljuk a biblikus hit kellemetlennek tűnő tantételeit, az komoly következményekkel jár. Van egy bizonyos logikai egyensúly a lelki igazságok terén, amit nem szabad megbontani.
Ha egy területről kiirtják a ragadozó vagy nem kedvelt állatokat, akkor annyira felborulhat az egyensúlya annak a helynek, hogy végül a kedvelt állatok és növények is kipusztulhatnak. A gonosz ragadozó – amit kiirtottak – tartotta egyensúlyban a többi állat és növény számát, amire szüksége volt annak a bizonyos ökoszisztémának. Ugyanez történik a tantételek terén is: ha letaroljuk a nem kívánt vagy szigorú biblikus tanításokat, akkor azon kaphatjuk magunkat – nagy meglepetésünkre –, hogy szegénnyé tettük egész hitünket is. Isten szentségének, a végítélet és a pokol tantételének elvetése javíthatatlan kárt okoz a mi legmélyebb bizodalmunknak: nem fogjuk érteni Isten kegyelmét, szeretetét, saját magunk méltóságát és értékét sem.
Hogyan tovább tehát ebben a toleráns korban?
Be kell látnunk, hogy a vallásos emberek két nagy csoportra oszthatóak: vannak a konzervatívak és a posztmodernek. Ez a két csoport teljesen másként fogadja a pokolról szóló tanítást. A hagyományos kultúrákban élők általában véve: a) hisznek Istenben, b) van erkölcsi tartásuk és jóra való hajlandóságuk. Ezek az emberek általában katolikus, zsidó vagy protestáns háttérrel rendelkeznek. Őket úgy győzheted meg az evangéliumra való rászorultságukról, hogy azt mondod nekik: „A bűneid elválasztanak Istentől! Nem tudsz elég jó lenni.” A tökéletlenség azok rémálma, akik kötelességtudatból járnak istentiszteletre, ugyanis pont a pokol gondolata miatt közelednek Istenhez. Sejtik, hogy a bűn komoly dolog. A pokoltól való félelemből is válaszolhatnak az evangélium felszólítására, hacsak rá nem mutatunk nekik arra, hogy Jézus nem csak a fájdalmat tapasztalta meg általában véve a kereszten, hanem magát a poklot is. Ez az, amit hangsúlyozni kell nekik mindaddig, amíg meg nem értik, hogy milyen sokba került Krisztus szeretetből fakadó cselekedete. Tehát a konzervatív vallásos emberrel a pokol tanításán keresztül lehet megértetni, hogy Krisztus mennyire szerette őt. Egyik alkalommal így beszéltem erről: „Ha nem birkózunk meg ezzel a nehéz tanítással, soha nem fogjuk megérteni mindannak a mélységét, amit Jézus értünk tett a kereszten. Az Ő testét a legkegyetlenebb módon kínozták meg, de ez majdhogynem semmiség volt ahhoz képest, ami a lelkében történt. Amikor keservesen felkiáltott, hogy Isten miért hagyta el Őt, akkor magát a poklot tapasztalta meg. Ha egy kedves ismerősöd elárul vagy elutasít, akkor az bánt téged. Ha ugyanezt egy jó barátod teszi, akkor az még jobban fáj. Ha pedig a hitvestársad faképnél hagy, és azt mondja, hogy soha többé nem akar látni, az sokkal jobban súlyt. Minél hosszabb, mélyebb, intimebb kapcsolatról van szó, annál fájóbb a szakadás. Viszont Jézus és az Atya kapcsolata kezdet nélküli volt és összehasonlíthatatlanul mélyebb, mint akármelyik szenvedélyes emberi kapcsolat. Amikor Jézus elszakadt az Atyától, akkor Ő a legmélyebb verembe, a legszörnyűbb kemencébe ment, amit mi el sem tudunk képzelni. Ő ezt önkéntesen tette – értünk.”
Hogyan beszélj a pokolról a posztmodern embernek?
1. A bűn fogságot jelent. Nem csak úgy határozom meg a bűnt, mint szabályok áthágása, hanem azt is mondom, hogy a bűn az, amikor valamit végső célnak és értéknek helyezel Isten elé. Azok a jó dolgok pedig, amik isteneid lesznek, könyörtelenül rabszolgaságba döntenek értelmileg és lelkileg egyaránt, sőt a pokolba is, ha engedünk nekik. Azt szoktam mondani: „Te igazából vallásos vagy, csak nem tudsz róla. Olyan dolgokon keresztül keresel szabadulást, amik végül romboló módon irányítanak téged.” A rabszolgaság azok rémálma, akik szeretnek szabad akaratukból dönteni az istentisztelet mellett vagy ellen. Fontos alkalmazni C. S. Lewis pokolról szóló leírásait az ilyen gondolkodásúaknál. A nagy válás című könyvében Lewis ír a pokolból érkező emberekről, akik a menny határát akarták elérni. Ott arra biztatták őket, hogy hagyják maguk mögött azokat a bűnöket, amik fogva tartották őket a pokolban. Ez a leírás ezekről a pokolban ragadt emberekről azért nagyon megdöbbentő, mert felismerjük bennük a tagadást és az önámítást a cselekedetek lényegét illetően. Amikor alkoholfüggők vagyunk, ez szerencsétlenné is tesz, de másokat hibáztatunk, sajnáljuk magunkat, nem vállaljuk a felelősséget a saját cselekedeteinkért, és nem is látjuk a problémánk gyökerét. Lewis így ír erről: „A pokol zúgolódó lelkülettel kezdődik, de még távol tudod tartani magad tőle, talán még kritizálod is ezt a magatartást. Bánkódhatsz fölötte és megtérhetsz belőle. De eljön az idő, amikor ezt nem teheted többé, mert a pokolból nincs visszaút.” A modern ember küszködik azzal a gondolattal, hogy Isten kitalál büntetéseket, amiket kiróhat az engedetlenekre. Amikor a bűnt rabszolgaságnak, a poklot pedig szabad választásnak, a világegyetem örök rossz hírű utcájának látjuk, akkor a pokol sokkal érthetőbbé válik. Egy prédikációban így beszéltem erről: „A bűn először is elválaszt Istentől (Ézs 59,2), aki az örömünk (Zsolt 16,11), a szeretet, a bölcsesség és minden jó dolog forrása (Jak 1,17)... Másodszor, ahhoz, hogy megérthessük a poklot, meg kell értenünk a bűnt, mint rabszolgaságot. A Róma 1,21-25 azt mondja nekünk, azért teremtett meg bennünket Isten, hogy teljes egészében Neki éljünk. Ehelyett mi a szerelemnek, munkának, teljesítményeknek vagy erkölcsöknek élünk, és ezeket tartjuk értéknek. Így minden egyes ember – vallásos vagy sem – imád valamit: bálványokat, ál-megváltókat... Ezek a dolgok azonban rabságban tartanak bennünket, és dühöt (ha valaki megakadályoz elérni a céljainkat), félelmet (ha veszélyben látjuk őket), törtetést (mivel mindenképp meg akarjuk azokat kapni) és önmarcangolást (ha nem sikerül elérni őket) váltanak ki belőlünk. Ezek pedig tönkretesznek bennünket, mint a pusztító tűz. A bűn imádatot jelent – bármi más imádatát Jézuson kívül – a bűn zsoldja pedig rabszolgaság.” Lewis könyvében talán az a legnagyobb paradoxon, hogy az emberek a pokolból azért vannak rabszolgaságban, mert ezt ők maguk választották. Inkább a szabadságukat akarják, mint a szabadulást. Visszatérő rögeszméjük az, hogy ha Istent dicsőítenék, akkor elveszítenék emberi nagyságukat (1Móz 3,4-5). A választásuk azonban valóban tönkretette mindazt. Lewis szerint a pokol „az emberi szabadság legnagyobb emlékműve”.
2. A pokol jóval kizárólagosabb, mint az úgynevezett tolerancia. A modern felfogásra jellemzőek a következő kijelentések: „Azt gondolom, hogy Krisztus is elfogadható, de szerintem egy elkötelezett muszlim, buddhista, még akár egy jó ateista is minden bizonnyal Istenre talál.” Vagy: „Nem hiszem, hogy Isten pokolra küld olyan jó embereket, akiknek rossz vallási nézeteik voltak.” Ezek a megközelítések inkább befogadóak. Így tehát, ha a pokolról beszélek, a következő érvet kell felhoznom. „Az emberiség általános vallása a következő: Teljesítünk, Istennek ajánljuk a teljesítményeinket, Ő ezért tartozik nekünk. Az evangélium pedig ez: Isten teljesít, nekünk adja, és mi tartozunk Neki (Róm 1,17). Rövidre fogva a szót: ha azt mondjuk, hogy a jó emberek – és nem csak a keresztyének – a mennybe jutnak, ehhez elég a jó cselekedetek sora. Vagy azt hisszük, hogy a Krisztusba vetett hit nem szükséges, vagy pedig kegyelem által szabadulunk meg – mindkettőt egyszerre nem lehet. Ha megvizsgáljuk jobban a dolgokat, akkor rájövünk: a látszólag befogadó felfogás inkább kizárólagos, hisz azt mondja: a jó emberek a mennybe jutnak, a rosszak nem. És mi van az erkölcsi bukásokkal? Azok kizárnak bennünket a mennyből! Az evangélium pont azt mondja, hogy azok az emberek, akik tudják, hogy nem méltóak Isten kegyelmére, megtalálják Istent, akik pedig ezt nem tudják, nem találják meg Istent. Mi van a nem-keresztyénekkel, akik – értelemszerűen – azt hiszik, hogy az erkölcsi erőfeszítéseik közelebb viszik őket Istenhez? Ki lesznek zárva. Ezek szerint tehát mindkét megközelítés kizáró jellegű, és az evangélium kizárólagossága a ’legbefogadóbb’. Az evangélium azt hirdeti: Nem számít, hogy ki vagy és az sem, hogy hogyan éltél. Nem számít, hogy a pokol kapujánál is jártál már. Isten magához ölel egészen – Krisztusért.
3. A keresztyénség pokol-képe személyesebb, mint a többi alternatív nézet. Elég gyakran találkozom emberekkel, aki azt mondják: „Van kapcsolatom egy szerető Istennel, de egyáltalán nem hiszek Jézus Krisztusban.” Meg szoktam kérdezni, hogy miért, mire a válasz: „Az én Istenem túl szerető ahhoz, hogy végtelen szenvedést szabjon rá bárkire is a bűn miatt.” Ilyenkor marad a megválaszolatlan kérdés, hogy akkor mégis mibe került Istennek ez a fajta szeretete, mit tett azért, hogy magához fogadjon, mikor gyötrődött értünk, és hol van az áldozata? Erre pedig azt szokták válaszolni, hogy erre semmi szükség nem volt. Milyen ironikus: pont azzal kicsinyítjük Isten szeretetét, amivel nagyobbítani szeretnénk. Isten szeretete nem igényelt semmi cselekedetet. De ez érzelgősség, és egyáltalán nem szeretet. Egy ilyen Isten imádata személytelen, tudatos, etikai. Ebben nem lesz örömteli önmegtagadás, alázatos állhatatosság, állandó szent töprengés Isten szeretete fölött. Nem énekelnénk egy ilyen Istennek, hogy: „Érthetetlen, isteni szeretet, Tied a lelkem, az életem, a mindenem…” Ez a posztmodern érzékeny megközelítése a pokol témájának eléggé személytelen. Azt mondja: „Nem számít, hogy nem hiszel Krisztus személyében mindaddig, amíg követed példáját.” De ha ezt mondjuk, akkor ezzel azt is állítjuk, hogy a vallás lényege intellektuális és etikai, nem pedig személyes. Ha akármelyik jó ember megtalálhatja Istent, akkor a vallások lényege a szabályok megértése és követése. Mindig igyekszem bemutatni azt, hogy mennyire személytelen ez a nézőpont, amikor a pokolról beszélek: „Ha azt mondjuk, minden jó ember megtalálhatja Istent, akkor egy könnyek nélküli, tapasztalat nélküli, kapcsolat nélküli vallást állítunk össze. Az evangélium nem kevesebb, mint megérteni az igazságot és az alapelveket, de ennél sokkal több is: a szabadítás középpontjában egy személy ismerete van (Jn 17,3). Ahogy bárkit megismersz, úgy minden kapcsolatban benne van a bűnbánat, a sírás, az örvendezés és a szembesülés. Isten egy szenvedélyes, személyes szerető kapcsolatra hív el Jézus Krisztussal, és ezt nevezi a szabadítás lényegének.”
4. Nincs szeretet harag nélkül. Isten ítélete és haragja az a gondolat, ami leginkább nyomja az emberek szívét: „Nem tudok olyan Istenben hinni, aki örök szenvedésre ítél embereket. Miféle Isten az, aki haragszik?” Így tehát, amikor a pokolról beszélünk, azt is meg kell magyarázni, hogy ha Ő nem lenne haragvó, nem lehetne szerető sem. Ezt így próbáltam megmagyarázni az egyik prédikációmban: „Az emberek azt kérdik: – Miféle Isten az, aki haragszik? – De minden szerető ember szokott néha haragos lenni. Becky Pippert írja A remény okai című könyvében: – Gondolj arra, hogy mit érzel, amikor azt látod, hogy valaki, akit szeretsz, tönkreteszi magát felelőtlen cselekedetekkel vagy kapcsolatokkal. Kegyes toleranciával reagálunk, ahogy idegenek esetében tennénk? Ellenkezőleg... A harag nem ellentéte a szeretetnek. A gyűlölet az, és a gyűlölet legvégsőbb formája a közöny. – Pippert ezután E. H. Giffordot idézi: – Az emberi szeretet ezen a ponton valós analógiát kínál: minél inkább szereti egy apa a fiát, annál inkább gyűlöli benne a részegest, a hazudozót, a csalót –, és ezzel fejezi be: – Ha én a romlott, bűnös ember tudok haragot és fájdalmat érezni valaki állapota miatt, mennyivel inkább a tökéletes teremtő Isten. Az Ő haragja nem szeszélyes, hanem ez az Ő ellenállása a bűn fertőjével szemben, ami belülről teszi tönkre a szeretett emberiséget. – ”
Egy ilyen Isten
Istentisztelet után meg szoktuk beszélni a prédikációkat. Egyik alkalommal Lázár és a gazdag ember példázatáról volt szó, elég sok ember maradt ott. A kérdések és a válaszok az örök ítélet témájához fűződtek. Nagyon szíven ütött egy diáklány kijelentése: „Egész életemben templomba járó voltam, de nem hiszem, hogy tudnék hinni egy ilyen Istenben.” A hangja inkább szomorú volt, mint dacos, de mivel ott maradt a beszélgetésre, ez arra vallott, hogy nyitott volt a témára. Általában a kérdéseket nekem címezik, de akkor az emberek kezdtek el válaszolni egymásnak. Egy idősebb üzletasszony azt mondta: „Én nem igazán vagyok templomba járó típus, és most meglepődtem egy kicsit. Soha nem szerettem a pokol gondolatát, és soha nem gondoltam rá úgy, mint amit Isten hajlandó volt az irántam való szeretetéből értem elszenvedni.” Ekkor egy hívő keresztyén testvér összekapcsolta az elhangzott gondolatokat egy régebbi prédikációval, amit a János 11 alapján tartottam (Jézus Lázár sírjánál): „A szöveg azt mondja, hogy Jézus sírt, ugyanakkor dühös is volt a gonoszra. Ez segített nekem megérteni, hogy a szerető Isten nemcsak síró vagy haragvó Isten, hanem mindkettő. Nemcsak elítéli a bűnt, hanem magára is veszi a poklot és az ítéletet a kereszten – értünk. A második nő bólogatott: „Igen, mindig azt hittem, hogy a pokol arról szól, hogy Isten nagyon haragszik az emberre, de nem tudtam, hogy arról is szól, hogy hajlandó volt értünk szenvedni és sírni. Nem is gondoltam, hogy a pokol igazából Jézus szeretetéről szól. Ez olyan megható.” Az ítéletről és pokolról szóló tanítás teszi ragyogóvá és meghökkentővé Jézus kegyelmét és szeretetét.
Tim Keller