2015.03.11 10:25
Arminianizmus
Meddig ér az Úr keze
Avagy mit mondjunk az arminiánus tanokról?
Avagy mit mondjunk az arminiánus tanokról?
"Az élet igazából felkészülés a halálra! Mivel nem tudhatjuk, hogy mikor jön el a halál órája, minden nap készeknek kell lennünk!"
Milyen mély igazság! Kiálthatna fel valaki e egynéhány évtizeddel ezelõtt elhangzott szavak hallatán. Hisz keresztyénekként valóban az a feladatunk, hogy haladjunk a megszentelõdés útján. Napról-napra azon legyen igyekezetünk, hogy ha ma lenne az utolsó nap, s holnap, mondjuk reggel hatkor Isten elõtt kellene állanunk, akkor szégyenkezés nélkül álljunk, mint Atyánkhoz hûséges keresztyének. Mint mondottuk, erre kell törekednünk, de buzgó, állhatatos törekvéseink között is egy dolgot hangoztathatunk azt, hogy áldott legyen az Úr neve! Áldott legyen az Isten, aki nem e törekvések figyelembevétele alapján jutalmaz meg minket, hanem úgy tetszett Neki, hogy egyedül, csakis Krisztus Jézus érdeméért álljanak meg, állhatnak meg elõtte a keresztyének. Csakis a Jézusba, mint személyes megváltóba vetett hit üdvözítsen. Cselekedeteink csak hálás gyümölcsi lehetnek az üdvözítõ hitnek. S hogy az ember a hitével se dicsekedjen, tetszett Istenünknek, hogy Õ ajándékozza ezt nekünk, ahogyan egyik szolgája, Pál apostol is mondja a Bibliánkban:
Milyen mély igazság! Kiálthatna fel valaki e egynéhány évtizeddel ezelõtt elhangzott szavak hallatán. Hisz keresztyénekként valóban az a feladatunk, hogy haladjunk a megszentelõdés útján. Napról-napra azon legyen igyekezetünk, hogy ha ma lenne az utolsó nap, s holnap, mondjuk reggel hatkor Isten elõtt kellene állanunk, akkor szégyenkezés nélkül álljunk, mint Atyánkhoz hûséges keresztyének. Mint mondottuk, erre kell törekednünk, de buzgó, állhatatos törekvéseink között is egy dolgot hangoztathatunk azt, hogy áldott legyen az Úr neve! Áldott legyen az Isten, aki nem e törekvések figyelembevétele alapján jutalmaz meg minket, hanem úgy tetszett Neki, hogy egyedül, csakis Krisztus Jézus érdeméért álljanak meg, állhatnak meg elõtte a keresztyének. Csakis a Jézusba, mint személyes megváltóba vetett hit üdvözítsen. Cselekedeteink csak hálás gyümölcsi lehetnek az üdvözítõ hitnek. S hogy az ember a hitével se dicsekedjen, tetszett Istenünknek, hogy Õ ajándékozza ezt nekünk, ahogyan egyik szolgája, Pál apostol is mondja a Bibliánkban:
"Mert kegyelembõl tartattatok meg, hit által, és ez nem tõletek van, Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekbõl, hogy senki ne dicsekedjék. Mert az Õ alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket elõre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk." (Efézus 2:8-10)
Az ember semmit sem tehet azért, hogy megszerezze, vagy kiérdemelje magának az üdvösséget! Pál apostolnak az Efézusbeliekhez intézet szavai ezt világossá és félreérthetetlenné teszik. Noha már ezen igébõl is világos kellene hogy legyen ez az igazság, hogy az üdvösség Isten ajándéka, akadnak olyanok, akik azt állítják, hogy az embernek is van aktív szerepe a Mennybe jutásban.
1600-t írtak akkoriban az emberek, amikor ez a vélemény a reformátusok között kezdett kibontakozni.
A római katolikus egyházban már régen az volt az álláspont, hogy az egyháztag cselekedetek által üdvözül. Luther Márton többek között ez ellen tiltakozva 1517 október 31. Kiszegezte 95 tételét a wittenbergi vártemplom ajtajára.
A reformáció után neves reformátorok végezték csöppet sem gyümölcstelen szolgálatukat. Olyanok mint Kálvin, Zwingli, Bullinger és még sorolhatnánk a reformáció nagy munkásait.
Megtörtént a tanoknak az összefoglalása is, többek között azért, hogy világos legyen, hogy mit tanít a Biblia, mit is hisznek a reformátusok.
1536-ban megjelent az I Helvét Hitvallás. 1561-re elkészült a Belga Hitvallás Guy de Brés munkája nyomán, amelynek 16-ik pontja azt hangsúlyozza, hogy Isten rendeli el, hogy kié az örök élet az országában. Ezt a hitvallást 1571-ben az Emdeni Református Szinódus elfogadta. 1563-ban Ursius Zakariás és Oleviánus Gáspár megírták a Heidelbergi Kátét. 1565-ben Henri Bullinger megírta a II Helvét Hitvallást, amely írások ugyancsak azt hangsúlyozták, hogy minden döntés Isten kezében van, mivel Õ az, aki választ. E tant predestinatio-nak vagy eleve elrendelésnek nevezték, s nevezik még ma is.
Tehát a reformátusok között megfogalmazódott az az igazság, hogy Isten az, Aki kiválaszt, elrendel, az embernek semmi érdeme az üdvösségében.
De térjünk vissza az 1600-s évek elejére. Mint említettük ebben az idõben egy másik tan kezdett megfogalmazódni, amely túl kegyetlennek tartotta az addig elfogadott református tanokat, például az eleve elrendelést. Itt is ott is Európában elkezdtek a jó cselekedetekrõl római katolikus értelemben beszélni és kezdték egyesek a református tanokat elutasítani. Egy "új" tanítás szele lengedezett.
Hollandiában történt ennek a tannak a megfogalmazása, s a megfogalmazó nem más volt, mint Jakob Arminius (hollandi nevén Van Harmen).
Arminius földi pályafutása, mint mindnyájunké, a születésével kezdõdött, ami 1560ban következett be Oudewaterben, egy kis holland városban.
1570-ben, amikor Jakob tíz éves volt háború indult Spanyolország ellen. Ez a háború, mint utóbb kiderült egy nyolcvan évig tartó háborúnak volt a kezdete. A kis Jakobnak át kellett élnie a mindenkori háborúk tragikus következményeit. 1575-ben édesanyját és még néhány családtagját a spanyol sereg lemészárolta.
Ez év októberében Arminius az újonnan megalapított Leideni Egyetemre került. Nagyon jó diák volt, így tanulmányait más iskolákban is folytathatta. 1581-1586-ig Genfben és Baselben tanult. Genfben nem más, mint Béza Tódor tanítványa volt, akitõl jó ajánlólevelet is kapott. Mielõtt hazatért volna Hollandiába, Itáliába látogatott. Egyesek azt feltételezik, hogy itt alakulhatott ki szimpátiája a római katolikusokkal a predestinatio kérdésében. Itt ismerkedhetett meg néhány régi tanítással, amiket aztán átvett.
Amsterdamba érkezve az itáliai látogatás után a város egyik református lelkésze lett. 1587-1603-ig volt lelkész.
Életének egyik jelentõs fordulatát az 1590-es év hozta. Megnõsült. Lijsbet Reaelt vette feleségül, aki a város egyik gazdag s befolyásos emberének volt a lánya. Ettõl kezdve még inkább odafigyeltek rá.
Lelkipásztorsága alatt a Rómaiakhoz írt levélrõl prédikálva furcsa dolgokat, (legalább is református fülnek), kezdett tanítani. További pályafutása szempontjából a Róm. 13 volt jelentõs, amelynek magyarázata során azt hangoztatta, hogy az államnak, állami felsõbbségnek nemcsak világi kérdésekben, hanem egyháziakban is döntõ szerepe van.
Ez az akkori "államtitkárnak" (tanácsosnak) Oldebarneveltnek keltette fel az érdeklõdését. Neki egy olyan egyház kellett, amelyben nyugalom van és amely mindenben engedelmes az államnak.
1603-ban Leidenben teológiai professzor lett. Kinevezése nem egyházi, hanem állami ügy volt., ami miatt az egyházban sokan tiltakoztak, de nem tehettek semmit. Arminius természetesen megígérte, hogy nem fog semmi olyat tanítani, ami a református tanítás ellen szólna.
Ígéretét nem sikerült megtartania, mert már a következõ évben nagy vita támadt közötte és egy másik professzor, Gomar Ferenc között. Sejthetjük, hogy a vita a predestinatio körül bontakozott ki. Arminius azt tanította, hogy az ember nemcsak Krisztus áldozata miatt kap bûnbocsánatot, hanem saját hozzájárulása is kell, tudniillik a hit és a jó cselekedetek.
Az ellentét magas körökbõl kiindúlva nagyon éles volt és az egész országra kiterjedt. Egész Hollandiában ezekrõl a kérdésekrõl vitetkoztak.
Arminiushoz olyan személyek csatlakoztak, mint Episcopius Simon, szintén Leideni tanár, Uytenbogard, Bertius, Venator Grevinchovius, mind az egyházon belül, akkoriban ismert és elismert személyiségek. Ott volt még Oldenbarnevelt János államtanácsos és Hugo Grotius rotterdami ügyvéd.
Kiélezõdött az ellentét, s most már nyilvános képviselõi lettek annak a tannak amely alattomos módon próbált bejutni az egyházba, de amely ellen Isten szolgái felvették a harcot.
Az egyre komolyodó vita alatt 1609-ben Arminius meghalt. Utóda Episcopius Simon (1583-1643) lett.
Az összeállt mozgalom összeállított egy hitvallást, amelyet 1610-ben benyújtottak a holland rendekhez. "Remonstratio" volt a neve. Ebben az addig elfogadott református hitvallások felül bírálatát és tanaik elfogadását követelték. A Belga hitvallás ellen 113 panaszuk volt, a Heidelbergi Káté ellen még annál is több.
Arminius követõit vezetõjük után arminiánusoknak szokták nevezni, de esetenként remonstránsoknak is.
Nézzük meg, hogy mit is tanított Arminius, mit követnek a követõi.
A benyújtott hitvallásukban öt pont szerepelt, ezt az öt pontot akarták érvényre juttatni a a holland református egyházban. A remonstrátionak a következõk voltak a pontjai:
1. Szabad akarat, avagy az ember képessége.
Eszerint az embernek, jóllehet a bûnbeesés folytán megromlott valamelyest, maradt képessége arra, hogy a jót válassza lelki értelemben. Képes Istenben hinni, az evangéliumot befogadni, s ezáltal az üdvösséget megszerezni.
2. Feltételes kiválasztás.
Eszerint Isten azon egyénekre helyezte kezét, akikrõl tudta, vagy eleve ismerte, hogy az evangéliumot be fogják fogadni. Isten azokat választotta ki, akikrõl elõre látta, hogy üdvözülni kívánnak majd saját szabad akaratukból, természetesen bukott állapotukban, ami az elsõ pont alapján amúgy sem teljesen romlott.
3. Univerzális megváltás
. Eszerint Krisztus azért halt meg, hogy minden embert üdvözítsen, ám csak potenciális értelemben. Vagyis Krisztus halála lehetõvé tette, hogy Isten megbocsásson a bûnösnek, de csupán azzal a feltétellel, ha hisz.
4. A Szentlélek újjászülõ munkájának az emberi akarat szab korlátot.
Eszerint a Szentlélek Krisztushoz vezérlõ munkájának sikeresen ellene lehet szegülni, céljait meg lehet hiúsítani. Nem adhat új életet, amennyiben a bûnös nem hajlandó befogadni. A Mindenható Isten kopogtat az ember szívén, de csak akkor mehet be, ha az ember hajlandó kinyitni neki az ajtót.
5. Kiesés a kegyelembõl.
Eszerint egy megváltott ember is végérvényesen elvesztheti az üdvösségét, ami persze az egész rendszer logikus következménye. Ha az emberé a kezdeményezés az üdvösség kérdésében, õ dönt, akkor a végsõ következményekért is neki kell vállalni a felelõsséget, hiszen bármikor meggondolhatja magát szabad akaratából kifolyólag. Vagyis az ember úgy dönt, hogy igen, akar Istennel járni, akar örök életet Isten Országában. Isten pedig ettõl kezdve izgatottan a körmeit rágva figyeli, hogy vajon az illetõ "keresztyén" nem gondolja-e meg magát félúton és nem megy-e inkább a Pokolba.
Ezek mellett azt is hangoztatták, hogy az egyháznak több jogot kell adnia az államnak egyházi kérdésekben.
Oldebarnevelt, mint említettük a remonstránsok oldalán állt. Ennek ellenére a Hágában megszervezésre került konferencián a reformátusok egy contraremonstrotiot nyújtottak be, hirdettek ki. Az állam megoszlott. Oldebarnevelt kemény kézzel akart egységet, ezért elkezdte üldözni azokat, akik a remonstrátio ellen léptek fel. A lelkészek többé nem szolgálhattak, a hívõ keresztyének csak titokban jöhettek össze. Gomar Ferencnek Franciaországba kellett menekülni. Hollandiában azonban volt jó néhány város, amely nyíltan kiállt a református tanok mellett a remonstratio és az állam ellen is.
Az amúgy is nehéz idõkben nem lett volna tanácsos hadsereggel rendet tenni. Orániai Vilmos fia, a hadvezért és fejedelem, Móric is belátta ezt.
Ordebarnevelt egy törvényt bocsátott ki, amely szerint minden városnak joga van, a rend fenntartásának érdekében, saját sereget szervezni. Ez talán még az elõbbi lehetõségnél is rosszabb volt, mert a remonstránsok élve a lehetõséggel elkezdhették belsõ háborújukat a contraremonstránsok ellen. A belháború azonban szörnyû következményekkel járt volna. S emellett az amúgy is instabil politikai helyzetben kialakulóban volt egy nem hivatalos második hadsereg, vajon kinek is az oldalán?
A fejedelem hadseregével végigvonult az országon és mindenütt lefegyverezte a városi katonaságot. Oldebarneveltet pedig megfosztatta állami hivatalától és fejétõl.
A fejedelem, aki eddig nem foglalt állást teológiai kérdésekben, most nyíltan a reformátusok (contraremonstránsok) oldalára állt.
Zsinatot hívtak össze Dordrecht városban a vita letisztázására. 1618-1619 között ült össze a zsinat, amelyre hivatalos küldöttek érkezdtek Angliából, Svájcból és más európai területrõl.
A remonstránsok most az "asztal másik oldalán" ültek, õk voltak a vádlottak. Nekik ez a "hely" nem volt kényelmes, bár vitathatatlan, hogy kényelmesebb volt, mint amit annak elõtte õk biztosítottak Oldebarneveltével, az ellenük fellépõknek. Négy héten keresztül folyton támadták a zsinatot, de nem voltak hajlandóak arra, hogy pozitívan fogalmazzák meg a véleményüket. Végül a zsinat elnöke elküldte õket. A továbbiakban a tárgyalás róluk szólt, de nélkülük.
A zsinatnak egy fõ kitûzött célja volt, az hogy Isten Igéjéhez hûségesek maradjanak. Hét hónapon keresztül vizsgálták e tanokat, de nem találták összeegyeztethetõeknek a Biblia tanításaival. Végül a Dordrechti zsinat megalkotta az arminiánusokkal szemben a kálvinizmus öt pontját, megerõsítve ezáltal a reformáció idején oly félreérthetetlenül megfogalmazott álláspontot, amit Kálvin János fogalmazott meg a Biblia alapján. Ebbõl ered a neve is az öt pontnak. E tanok követõit nevezik kálvinistáknak is. Lássuk az öt pontot:
Ezek mellett azt is hangoztatták, hogy az egyháznak több jogot kell adnia az államnak egyházi kérdésekben.
Oldebarnevelt, mint említettük a remonstránsok oldalán állt. Ennek ellenére a Hágában megszervezésre került konferencián a reformátusok egy contraremonstrotiot nyújtottak be, hirdettek ki. Az állam megoszlott. Oldebarnevelt kemény kézzel akart egységet, ezért elkezdte üldözni azokat, akik a remonstrátio ellen léptek fel. A lelkészek többé nem szolgálhattak, a hívõ keresztyének csak titokban jöhettek össze. Gomar Ferencnek Franciaországba kellett menekülni. Hollandiában azonban volt jó néhány város, amely nyíltan kiállt a református tanok mellett a remonstratio és az állam ellen is.
Az amúgy is nehéz idõkben nem lett volna tanácsos hadsereggel rendet tenni. Orániai Vilmos fia, a hadvezért és fejedelem, Móric is belátta ezt.
Ordebarnevelt egy törvényt bocsátott ki, amely szerint minden városnak joga van, a rend fenntartásának érdekében, saját sereget szervezni. Ez talán még az elõbbi lehetõségnél is rosszabb volt, mert a remonstránsok élve a lehetõséggel elkezdhették belsõ háborújukat a contraremonstránsok ellen. A belháború azonban szörnyû következményekkel járt volna. S emellett az amúgy is instabil politikai helyzetben kialakulóban volt egy nem hivatalos második hadsereg, vajon kinek is az oldalán?
A fejedelem hadseregével végigvonult az országon és mindenütt lefegyverezte a városi katonaságot. Oldebarneveltet pedig megfosztatta állami hivatalától és fejétõl.
A fejedelem, aki eddig nem foglalt állást teológiai kérdésekben, most nyíltan a reformátusok (contraremonstránsok) oldalára állt.
Zsinatot hívtak össze Dordrecht városban a vita letisztázására. 1618-1619 között ült össze a zsinat, amelyre hivatalos küldöttek érkezdtek Angliából, Svájcból és más európai területrõl.
A remonstránsok most az "asztal másik oldalán" ültek, õk voltak a vádlottak. Nekik ez a "hely" nem volt kényelmes, bár vitathatatlan, hogy kényelmesebb volt, mint amit annak elõtte õk biztosítottak Oldebarneveltével, az ellenük fellépõknek. Négy héten keresztül folyton támadták a zsinatot, de nem voltak hajlandóak arra, hogy pozitívan fogalmazzák meg a véleményüket. Végül a zsinat elnöke elküldte õket. A továbbiakban a tárgyalás róluk szólt, de nélkülük.
A zsinatnak egy fõ kitûzött célja volt, az hogy Isten Igéjéhez hûségesek maradjanak. Hét hónapon keresztül vizsgálták e tanokat, de nem találták összeegyeztethetõeknek a Biblia tanításaival. Végül a Dordrechti zsinat megalkotta az arminiánusokkal szemben a kálvinizmus öt pontját, megerõsítve ezáltal a reformáció idején oly félreérthetetlenül megfogalmazott álláspontot, amit Kálvin János fogalmazott meg a Biblia alapján. Ebbõl ered a neve is az öt pontnak. E tanok követõit nevezik kálvinistáknak is. Lássuk az öt pontot:
1. Teljes romlottság (teljes képtelenség a jóra).
Eszerint az ember egyáltalán nem rendelkezik azzal a szabad akarattal, hogy a jót válassza. A Biblia a napnál is világosabban kijelenti, hogy az ember természete HALOTT
(Róm. 5:12),
. Süket és vak
(Márk 4:11)
. Természet szerint bûnös
(Zsolt. 51:7)
. A gonoszság rabja
(2Tim. 2:25,26)
. Az igazságról az a véleménye, hogy bolondság
(1Kor. 2:14)
Ilyen az ember a Biblia tükrében. Most feltehetjük a kérdéseket: Képes-e a halott feltámasztani magát? Képes-e a vak megszerezni látását, a süket a hallását? Oktathatja-e magát a bolond?
"Elváltoztathatja-e bõrét a szerecsen és a párduc a foltosságát?"
Kérdezi Jeremiás a
Jer. 13:23
-ban. Ha igennel tudunk ezekre válaszolni, akkor képes az ember szabad akaratából dönteni.
Az ember üdvössége nem "fifty-fifty" alapon mûködik. Felét az Úr, felét az ember végzi, hanem 100%-ban az Úr!
Az ember üdvössége nem "fifty-fifty" alapon mûködik. Felét az Úr, felét az ember végzi, hanem 100%-ban az Úr!
2. Feltétel nélküli kiválasztás.
Az 1689-es Baptista Hitvallás, a Westminsteri Hitvallás, az Anglikán egyház 39-ik artikulusa, a dordrehti zsinat is és még sok protestáns hitvallás kimondja azt, ami körülbelül így hangzik: "Az emberiségnek azokat a tagjait, akik életre rendeltettek, Isten a világ alapjainak felvettetése elõtt, örök és változhatatlan célja szerint, titkos tanácsából és akaratának jó tetszésébõl, Krisztusban örök dicsõségre kiválasztotta, egyedül az Õ ingyen kegyelmébõl és szeretetébõl, anélkül, hogy a teremtmény állapota vagy bármi egyéb belõle származó ok Õt erre indította volna." (1689-es Baptista Hitvallás 3 pont)
Ha az ember teljesen romlott, halott, akkor világos, hogy csak egy módon támadhat fel, úgy ha Isten feltámasztja. Ha valaki tehát a halott állapotából élõvé válik az egy dolognak köszönhetõ, annak hogy Isten feltámasztotta!
Igen ám, mondták a remonstránsok, de ha azt állítjuk, hogy azért kárhoznak el sokan, mert Isten nem választotta ki õket, akkor levesszük az emberrõl a felelõsséget, hiszen õ nem tud dönteni, Istent pedig kegyetlenné tesszük.
a. Elõször is a Biblia világossá teszi elõttünk, hogy Isten kegyelmes Isten, de kiválasztó, elrendelõ is.
Ha az ember teljesen romlott, halott, akkor világos, hogy csak egy módon támadhat fel, úgy ha Isten feltámasztja. Ha valaki tehát a halott állapotából élõvé válik az egy dolognak köszönhetõ, annak hogy Isten feltámasztotta!
Igen ám, mondták a remonstránsok, de ha azt állítjuk, hogy azért kárhoznak el sokan, mert Isten nem választotta ki õket, akkor levesszük az emberrõl a felelõsséget, hiszen õ nem tud dönteni, Istent pedig kegyetlenné tesszük.
a. Elõször is a Biblia világossá teszi elõttünk, hogy Isten kegyelmes Isten, de kiválasztó, elrendelõ is.
5Móz. 7:7
- Az úr választotta Izráelt, (s ebben a népnek nem valami képessége, kitûnõsége befolyásolta), szuverén akaratából.
Róm. 9:11-13
- Ézsaú és Jákób esete. Isten Jákóbot választotta, holott az örökösödési törvény szerint Ézsaút illette volna ez meg, mivel õ volt az idõsebb.
Luk. 4:25-27
- Az Úr Jézus a Názáreti zsinagógában a feltétel nélküli kiválasztást tanítja.
Jóval több igehelyet is megemlíthetnénk, amelyek azt bizonyítják, hogy Isten választ, dönt és nem az ember. Olyanokat, mint például a
Jóval több igehelyet is megemlíthetnénk, amelyek azt bizonyítják, hogy Isten választ, dönt és nem az ember. Olyanokat, mint például a
Ján. 15:16; Róm. 9:21; Ef. 1:4,5; Ap.Csel. 13:48;
stb.
b. Másodszor az ember felelõssége az nem kisebbedig, hiszen az evangélium az mindenkinek szól, azoknak is akik nem kerülnek majd Isten országába. Ott a lehetõség nyugodtan választhatnak, és "szabadságukból" kifolyólag választanak is, ezért vesznek el.
c. Az Úr nem nevezhetõ kegyetlennek, hiszen mindannyian egy dologra vagyunk méltóak az örök kárhozatra, mégis láthatjuk Isten kegyelmét, hogy vannak, akik üdvözülnek. Nem az a meglepõ dolog ebben a bûnös világban, hogy vannak, akik elkárhoznak, hanem az, hogy vannak választottak, akik üdvözülnek! S hogy az Úr miért ezt választja ki, amazt meg hagyja bûneiben, azt nem tudhatjuk, ez Isten döntése. Nekünk az a feladatunk, hogy mindenkinek hirdessük az evangéliumot hiszen nem tudhatjuk, hogy ki a választott és ki nem az.
b. Másodszor az ember felelõssége az nem kisebbedig, hiszen az evangélium az mindenkinek szól, azoknak is akik nem kerülnek majd Isten országába. Ott a lehetõség nyugodtan választhatnak, és "szabadságukból" kifolyólag választanak is, ezért vesznek el.
c. Az Úr nem nevezhetõ kegyetlennek, hiszen mindannyian egy dologra vagyunk méltóak az örök kárhozatra, mégis láthatjuk Isten kegyelmét, hogy vannak, akik üdvözülnek. Nem az a meglepõ dolog ebben a bûnös világban, hogy vannak, akik elkárhoznak, hanem az, hogy vannak választottak, akik üdvözülnek! S hogy az Úr miért ezt választja ki, amazt meg hagyja bûneiben, azt nem tudhatjuk, ez Isten döntése. Nekünk az a feladatunk, hogy mindenkinek hirdessük az evangéliumot hiszen nem tudhatjuk, hogy ki a választott és ki nem az.
3. Korlátozott engesztelés.
Arminius és követõi azt mondták, hogy Jézus minden egyes emberért meghalt a földön, de a váltságmûve csak akkor lép érvénybe, ha az ember is odateszi a magáét, hisz benne, elfogadja, dönt Krisztus mellett. Vagyis igazából Krisztus váltsága mégsem volt teljesen elégséges, mert meghalt s meg is fog még halni egynéhány olyan ember, akik a pokolban nyitják fel a majd szemüket. Ha pediglen ez így van, akkor az a helyzet, hogy habár Krisztus meghalt értük mégsem tudta megmenteni õket.
A Dordrechti zsinat ezzel szemben kimondta, hogy Jézus egy bizonyos számú emberért halt meg, a választottakért.
A Dordrechti zsinat ezzel szemben kimondta, hogy Jézus egy bizonyos számú emberért halt meg, a választottakért.
Ján. 17:9; Ján 6:37
- Azokért, akiket az Atya neki adott.
Ézs. 53:11
- Sokakért, de nem mindenkiért.
Azok, akik elvesznek tehát azért vesznek el, mert Istenhez nem akartak megtérni, mert Isten nem választotta ki õket. Mivel Isten nem választotta ki õket Jézus nem is halt meg értük. Az engesztelés, Krisztus áldozata, csak a választottakra korlátozódik!
Azok, akik elvesznek tehát azért vesznek el, mert Istenhez nem akartak megtérni, mert Isten nem választotta ki õket. Mivel Isten nem választotta ki õket Jézus nem is halt meg értük. Az engesztelés, Krisztus áldozata, csak a választottakra korlátozódik!
4. Ellenállhatatlan kegyelem.
Mi is ez az ellenállhatatlan kegyelem? Tudjuk, hogy mikor az evangélium elhangzik valahol, templomban utcán, bárhol, nem mindenki hallja meg a hívását. Nem mindenki gyõzõdik meg arról, hogy bûnös és szüksége van Krisztusra az üdvösséghez. Erre az a magyarázat, hogy nemcsak külsõdleges hívás létezik, hanem van "belsõ" hívás is. A külsõ hívás lehet például az igehirdetõ beszéde, felszólítása a megtérésre, lehet az igének az olvasása. Ezek a hívások azonban egy dologra nem képesek éspedig üdvözíteni a hallgatót. Csak akkor jut a lélek üdvösségre, ha a külsõ hívást Isten Szentlelkének belsõ hívása kíséri. Ez a hívás pediglen ellenállhatatlan.
Ján. 6:37
- Akit Jézusnak ad az Atya az mind hozzá megy
Ján. 6:44
- Senki sem mehet Jézushoz, hanemha az Atya vonja azt.
Gal. 1:15
- Isten választotta ki és hívta le az Õ szolgáját.
1Pét. 5:10
- Isten hívott el minket örök dicsõségre a Jézus Krisztusban.
Nagyon jó példa az Ap.Csel. 16-ik fejezete is, Lídia története. Arról olvasunk itt, hogy Pál apostol Filippiben a folyóparton hirdette Isten Igéjét egy csoport asszonynak. Lídia hallgatott rájuk, mármint Pál apostolékra, mert az Úr megnyitotta a szívét. Tehát Pál beszélt, hirdette az igét, hívott külsõleg, az Úr pedig belsõleg. Ez az ellenállhatatlan kegyelem belsõ hívása.
Az ember üdvösségében végsõ soron három akarat játszhat szerepet. Az emberé a sátáné és az Istené. Melyik lesz a gyõztes? Ha nem az Istenné, akkor az emberé sem, mert a sátán sokkal hatalmasabb mint az ember! Ahogy Thomas Watson írta ezt valamikor: "Isten az Õ evangéliumának harci szekerén tör elõ… Meghódítja a szív büszkeségét, a királyi erõdként szembeszegülõ akaratot leigázza és kegyelmének uralma alá hajtja; vért fakaszt a kõkemény szívbõl. Ó, mily hatalmas erõvel szól hívása! De vajon miért beszélnek akkor némelyek erkölcsi meggyõzésrõl? Talán Isten csak a megtérõ bûnös erkölcsére hat? Hisz ha ez így van, akkor Isten kevesebb erõt vonultat fel az ember üdvösségére, mint amennyit az ördög elpusztítására!"
Nagyon jó példa az Ap.Csel. 16-ik fejezete is, Lídia története. Arról olvasunk itt, hogy Pál apostol Filippiben a folyóparton hirdette Isten Igéjét egy csoport asszonynak. Lídia hallgatott rájuk, mármint Pál apostolékra, mert az Úr megnyitotta a szívét. Tehát Pál beszélt, hirdette az igét, hívott külsõleg, az Úr pedig belsõleg. Ez az ellenállhatatlan kegyelem belsõ hívása.
Az ember üdvösségében végsõ soron három akarat játszhat szerepet. Az emberé a sátáné és az Istené. Melyik lesz a gyõztes? Ha nem az Istenné, akkor az emberé sem, mert a sátán sokkal hatalmasabb mint az ember! Ahogy Thomas Watson írta ezt valamikor: "Isten az Õ evangéliumának harci szekerén tör elõ… Meghódítja a szív büszkeségét, a királyi erõdként szembeszegülõ akaratot leigázza és kegyelmének uralma alá hajtja; vért fakaszt a kõkemény szívbõl. Ó, mily hatalmas erõvel szól hívása! De vajon miért beszélnek akkor némelyek erkölcsi meggyõzésrõl? Talán Isten csak a megtérõ bûnös erkölcsére hat? Hisz ha ez így van, akkor Isten kevesebb erõt vonultat fel az ember üdvösségére, mint amennyit az ördög elpusztítására!"
5. A szentek állhatatossága.
Végül az arminiánusokkal szemben azt is kimondták, hogy a kegyelembõl nem lehet kiesni. Ha a
Róm. 8:29,30
-at olvassuk világosan láthatjuk, hogy miért nem. Azért nem, mert Isten vigyáz ránk!
Ján 10:28
- Isten örök életet ad a választottainak és ezt senki nem veheti el tõlük.
Róm 5:10
- Jézus által megtartatunk örökre.
Róm. 8:1
- Semmi kárhoztatásunk nincs Krisztus Jézusban.
Aki Krisztusban hisz, Isten kiválasztottja, ugyan kísértésbe eshet, ám az Úr nem engedi, hogy meghaladja erejét a kísértés, hogy elvesszen, sõt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja
Aki Krisztusban hisz, Isten kiválasztottja, ugyan kísértésbe eshet, ám az Úr nem engedi, hogy meghaladja erejét a kísértés, hogy elvesszen, sõt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja
1Kor. 10:13
. Az Úr megõrzi a hívõt az örök dicsõségre!
A zsinat határozatai elfogadásra kerültek a református egyházakban. Az arminiánus tanokat elítélték. A tanok követõinek két lehetõségük maradt, bûnbánat és megtérés, vissza az igazsághoz, vagy elhagyni az országot. Körülbelül 200 lelkész hagyta el Hollandiát.
Orániai Mourits halála után (1625), állt be újabb fordulat. Utóda Henrik biztonságban érezte trónját, nagyobb türelmet tanúsított s a számûzöttek hazatérhettek hazájukba. Episcopius is visszatért, mert õ is elhagyta az országot. Távollétében 1622-ben megírta az arminiánusok 25 cikkelyt tartalmazó hitvallását. Hazaérkezve, 1634-ben tanára lett az arminiánusok elsõ fõiskolájának Amsterdamban.
A zsinat Isten Ígéje alapján legalább három dologra rávilágított az arminiánus tanításokkal kapcsolatban:
1. Az arminiánus tanok követõinek semmi keresnivalójuk a reformátusok között õk nem református, sõt a protestátio (Luther tételei) alapjait támadják!
2. Az arminiánus kérdést komolyan kell venni, ahogy Gomar Ferenc is komolyan vette, nem lehetünk közömbösek, mert a reformáció alapkérdéseirõl van szó! Hogyan találunk rá a kegyelmes Istenre? Milyen kapcsolatban vagyunk Istennel? Mit tehet az ember, amikor üdvösségérõl van szó?
3. Az arminiánus tanok ellentétben állnak a Biblia tanításával!
Noha ilyen súlyos váddal vannak e tanok elítélve, mégis akadtak és akadnak ma is olyanok, aki követõi a remonstráns nézeteknek. Nem vitatjuk, hogy voltak-e sikereik ezeknek az embereknek, vagy értek-e el komoly eredményeket az evangelizáció területén, vélekedéseik ellenére. Gondoljunk csak a Wesley fivérekre, vagy Moodyra, de amennyiben szeretnénk a Biblia tiszta tanításaihoz hûségesek maradni, határolódjunk el e tanoktól. Inkább Isten Igéjének legyünk a követõi, mint emberi okoskodásoknak. Adjuk Istenünknek a dicsõséget a mi megváltásunkért, hiszen ez egyedül Õt illeti meg! Mindnyájan bûnösök vagyunk, akik Isten belsõ elhívása nélkül a pokol felé tartanánk nagy erõfeszítésekkel önként, "szabad" akaratunkból.
A zsinat határozatai elfogadásra kerültek a református egyházakban. Az arminiánus tanokat elítélték. A tanok követõinek két lehetõségük maradt, bûnbánat és megtérés, vissza az igazsághoz, vagy elhagyni az országot. Körülbelül 200 lelkész hagyta el Hollandiát.
Orániai Mourits halála után (1625), állt be újabb fordulat. Utóda Henrik biztonságban érezte trónját, nagyobb türelmet tanúsított s a számûzöttek hazatérhettek hazájukba. Episcopius is visszatért, mert õ is elhagyta az országot. Távollétében 1622-ben megírta az arminiánusok 25 cikkelyt tartalmazó hitvallását. Hazaérkezve, 1634-ben tanára lett az arminiánusok elsõ fõiskolájának Amsterdamban.
A zsinat Isten Ígéje alapján legalább három dologra rávilágított az arminiánus tanításokkal kapcsolatban:
1. Az arminiánus tanok követõinek semmi keresnivalójuk a reformátusok között õk nem református, sõt a protestátio (Luther tételei) alapjait támadják!
2. Az arminiánus kérdést komolyan kell venni, ahogy Gomar Ferenc is komolyan vette, nem lehetünk közömbösek, mert a reformáció alapkérdéseirõl van szó! Hogyan találunk rá a kegyelmes Istenre? Milyen kapcsolatban vagyunk Istennel? Mit tehet az ember, amikor üdvösségérõl van szó?
3. Az arminiánus tanok ellentétben állnak a Biblia tanításával!
Noha ilyen súlyos váddal vannak e tanok elítélve, mégis akadtak és akadnak ma is olyanok, aki követõi a remonstráns nézeteknek. Nem vitatjuk, hogy voltak-e sikereik ezeknek az embereknek, vagy értek-e el komoly eredményeket az evangelizáció területén, vélekedéseik ellenére. Gondoljunk csak a Wesley fivérekre, vagy Moodyra, de amennyiben szeretnénk a Biblia tiszta tanításaihoz hûségesek maradni, határolódjunk el e tanoktól. Inkább Isten Igéjének legyünk a követõi, mint emberi okoskodásoknak. Adjuk Istenünknek a dicsõséget a mi megváltásunkért, hiszen ez egyedül Õt illeti meg! Mindnyájan bûnösök vagyunk, akik Isten belsõ elhívása nélkül a pokol felé tartanánk nagy erõfeszítésekkel önként, "szabad" akaratunkból.
"…Vajon olyan rövid már a kezem, hogy meg nem válthatlak? Vagy nincs bennem megszabadításra való erõ? Íme, Én dorgálásommal kiszárasztom a tengert, a folyókat pusztává teszem, megbüzhödnek a halaik, hogy nincs víz és szomjúságtól meghalnak. Felöltöztetem az egeket sötétbe és gyászruhával födöm be azokat!" (Ézs. 50:2,3)
