Érthetetlen kegyelem
1960. október 6-án születtem Miskolcon. Szüleim mindketten az MSZMP tagjai voltak, ezért az akkor „divatos” módon kereszteltek meg, azaz nagymamám, akivel együtt laktunk, „ellopott” a nővérével és így vittek el a Szent Anna templom plébánosához, aki megkeresztelt római katolikus szertartás szerint. Egyetlen késői gyermek voltam, édesapám 42, édesanyám pedig 32 éves volt, amikor megszülettem. Kellőképp el is kényeztettek, noha nem éltünk luxuskörülmények között, például autónk sem volt, ezzel szemben viszont rengeteg könyvünk. Nagymamám úgy hároméves koromtól kezdve elvitt a Mindszenty templomba misére, de amikor húsvétkor a fa Jézus-szobor nem volt hajlandó feltámadni (noha nagymamám ezt mondta nekem), többé nem mentem vele. Ekkortól számítható ateista korszakom.
Jó tanuló voltam, kitűnően érettségiztem, majd a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre vettek fel. Ezt megelőzően viszont egy évig katonáskodnom kellett Kalocsán (ahová azóta se tettem be a lábamat), ahol leszoktattak az otthoni kivételezésről mind az ételek megválogatása, mind a napi időbeosztás tekintetében.
Az Egyetemen én is az akkori ifjúság életét éltem, dohányoztam (erre a seregben szoktam rá), buliztunk, ittunk, csajoztunk. Emellett azért tanultunk is, és én meggyőződéses marxista kommunista és forradalmár lettem. Hittem a szabadság, egyenlőség, testvériség elveiben, és abban, hogy a szocializmus a legjobb társadalmi rend, ami létezik, ráadásul tudományosan van megalapozva. Utolsó éves koromban tagja is lettem az MSZMP-nek.
Úgy 28 éves koromban kezdtem családra vágyni, ezért aztán 29 évesen meg is nősültem. Fiam, Balázs 1991 februárjában született meg, ugyanekkor kezdtem el dolgozni egy multinacionális vállalat területi képviselőjeként. Ebben a minőségemben elég sokat kellett utaznom. Ekkor történt az, hogy beiratkoztam egy agykontroll-tanfolyamra, amit Dr. Domján László tartott, s ennek hatására deista lettem. Azaz elfogadtam, hogy van egy teremtő Isten, de túl sokat nem tudtam róla. Mindenesetre az agykontrollal végzett gyógyítások mögött Istent láttam és jó érzés volt – még ha csak vélt és nem valós – kapcsolatba kerülnöm vele. Fentiek hatására néha templomba is elmentem, hogy hálát adjak Istennek azokért a jó dolgokért, amik értek.
Fiamat a Szent Anna templomban kereszteltük meg, ahol olyan élményem volt, ami rányomta bélyegét további vallásos fejlődésemre. A 78 éves plébános a keresztelés folyamán felszólított mindenkit, hogy most forduljunk Szűz Máriához és kérjük a segítségét. De nem találta a Mária-szobrot, úgyhogy kínos derültség közepette keresgélte vagy két percen át, amíg az egyházszolga segítségére nem sietett, felhívva a figyelmét a szobor helyére. Ez az esemény nagyon belém vésődött. Ugyanakkor lányomat, Biankát is megkereszteltük római katolikusnak, de akkor már másik, fiatalabb plébánosa volt a templomnak.
1994-ben Budapestre költöztem a munkám miatt, de a két kisgyerek miatt feleségem még nem tartott velem. Ez nagy hiba volt, mert csak hétvégente jártam haza és a távolság nem használt a házasságomnak. 1994 tavaszán ugyanis beleszerettem egy nálam 13 évvel fiatalabb nőbe, aki miatt szeptemberben végleg elköltöztem otthonról. Abban az évben, decemberben meghalt édesapám is, ami nagyon megrázott és idegileg kikészültem. A hölgyről aztán kiderült, hogy inkább a pénzemet szereti, mint engem, de ha az ember élete válságba került, egyik mélypontot követi a másik, és nagyon nehéz kievickélnie. Az egyik legmélyebb ponton nem akartam tovább élni, de Isten megtartott, mivel célja volt velem. Soha nem hibáztattam Istent a sorsomért, de nem értettem sokáig, miért történnek ezek velem.
Az egyik mélypontján akkori életemnek találkoztam először Jehova Tanúival. Egyikük adott nekem egy füzetet „Az isteni név, amely örökre fennmarad” címmel. Gyorsan végigolvastam és logikusnak tűnt számomra, hogy Istennek van neve, és az Jehova. Ezután „Az élet, hogyan jött létre, evolúció vagy teremtés által?” című könyvet olvastam, ami evolucionistából teremtés-hívővé tett. Mindezeken felbuzdulva elkezdtem olvasni a Bibliát és elmentem a Jehova Tanúi összejövetelre is. Ott mély benyomást tett rám, hogy nagyon kedvesen fogadtak. Mivel ekkor még Budapesten voltam, ottani gyülekezetben kezdtem el „Bibliatanulmányozást” folytatni a tanúkkal, és gyorsan haladtam előre. Egy évvel azután, hogy találkoztam az első Tanúval, megkeresztelkedtem egy budapesti nyári kongresszuson 1998 júniusában. Ekkor családom is jelen volt.
1999-ben visszatértem Miskolcra.Mindeközben rendeződtek a családi problémáim is. Mindezt annak tulajdonítottam, hogy Tanú lettem és megtaláltam Istent. Buzgó „evangéliumhirdető” lettem, mivel azt hittem, ez a legjobb módja, hogy én és a családom túlélje Armageddont. Gyermekeimet szorgosan vittem az összejövetelekre és tanulmányoztam velük a Bibliát. Olykor feleségem is eljött. 2004-ben „általános úttörő” lettem, ami azt jelentette, hogy évi 840 órát kellett prédikálnom. Elvégeztem a 10 napos „úttörő-iskolát” is. 2005-ben kineveztek gyülekezeti vénnek, ami hosszas bonyodalmak kezdetét jelentette. Rájöttem ugyanis egyrészt arra, hogy van olyan vén, aki sikkaszt, a legtöbbjük mondja, de nem cselekszi, amit tanít és se véleményüket, se életüket nem a Bibliára alapozzák. Mélyen megdöbbentett mindez, s szóvá is tettem véleményemet. Ez persze nem tetszett, s ketten maradtunk a többség ellen, egy hozzám hasonlóan „beszédes” vén-társammal. 2007-ben a körzetfelvigyázó „megvásárlásával” megpróbáltak a többiek kettőnket leváltani, fel is függesztettek, de a fiókhivatal (az országos központ) nem hagyta jóvá a döntést, mivel még tanácsot se kaptunk állítólagos helytelen és dölyfös viselkedésünk kapcsán. Innentől kezdve állandósultak a támadások, különösen ellenem. Én azonban dolgozni szerettem, én voltam az angol nyelvű prédikáló csoport vezetője, ellenőriztem a prédikáló szolgálatot a gyülekezetben és elfoglaltam magam munkával, de folyton védekeznem kellett.
2011-ben elkövettem ugyanazt a hibát, amit 1994-ben. Hiába, az ember a saját kárán sem tanul. Elköltöztem otthonról különböző problémák miatt, és beleszerettem az egyik 30 éves testvérnőbe, azaz inkább ő szeretett belém. Mindez jó ürügy volt a bosszúszomjas vén-társaknak és körzetfelvigyázónak, úgyhogy egy 8 órás bírói (egyházfegyelmi) bizottsági összejövetel után, felrúgva minden előírást és bibliai alepelvet, gyorsan kiközösítettek. A fellebbviteli bizottság ugyan először megsemmisítette a döntést, de a fiókhivatal (az országos központ) tett róla, hogy harmadfokon mégis kiközösítsenek.
Néhány hónappal később, 2012 tavaszára életem legmélyebb pontjára jutottam. Elváltam, albérletben laktam, csak három napot dolgoztam havonta, nem tudtam aludni, fogytam 15 kilót és övsömört is kaptam. Éjszakákat imádkoztam végig, Istenhez fohászkodtam, hogy bocsásson meg nekem és mutassa meg a Hozzá visszavezető utat. Ekkor sem Istent hibáztattam, és úgy gondoltam, Krisztus értem és helyettem halt meg, nem hagyhatom el. Egyik nap eszembe jutott, hogyha Jehova Tanúinál van az igazság, akkor az mindenkivel szemben megáll, ezért felmentem az internetre, ahol gyorsan megtaláltam a „Mindenkinek Jehova Tanúiról” blogot „Johnny Joker” extanú szerkesztésében és ott rátaláltam Raymond Franz „Lelkiismereti válság” című könyvére. Ahogy olvasni kezdtem, öt oldalanként egyre jobban megdöbbentem. Két hét múlva rájöttem, hogy baj van a Tanúk „igazságával”, engem átvertek. No, de hova mehetnék?
Tíz évvel korábban, egyik vén-társammal 42 miskolci egyházat jártunk végig, hogy tanúskodjunk nekik. És egyik imám után eszembe jutott Szőke Imre, a presbiteriánus gyülekezet lelkésze, akit akkor nem túlzottan kedveltem, de emlékezetesek maradtak a vele való beszélgetéseink, illetve neki volt a legnagyobb teológiai könyvtára, amit láttam. Így aztán felkerestem Imrét, gondolva, legfeljebb elküld melegebb éghajlatra. Nem küldött el, sőt kedvesen elbeszélgetett velem, adott nekem könyveket, és szorgos olvasásba fogtam. Minden héten beszélgettünk Imrével, és fokozatosan rádöbbentem, a konzervatív teológiának van igaza, nem a Tanúknak.
2012 szeptemberéig négyszer kértem írásban a Tanúktól visszafogadásomat, de csak negyedszerre hallgattak meg – és gyorsan el is utasítottak. Ekkor már határozottan éreztem a Szent Lélek vezetését, úgyhogy megkérdeztem Imrét, mikor van náluk istentisztelet, mert szeretnék eljönni. Nagy hatást tett rám, hogy nem volt kereszt a falon, és semmi karizmatikus „gyógyítás” vagy táncolás. Tiszta igehirdetés folyt. Azóta igen ritkán hiányoztam.
Az első alkalom, amikor éreztem Isten közelségét és megtérésem, akkor volt, amikor Imrével az „Amazing Grace” (Érthetetlen kegyelem) című éneket énekeltük közösen. Mélyen megérintett, és a szívem mélyéig hatolt. Azóta ez a kedvenc énekem.
2012-ben lett újra rendszeres munkám, év végén hazaköltöztem a családomhoz, majd 2013-ban újra elvettem a feleségemet. Elkezdtük Imrével a tanítványképző kurzust, és 2014 áprilisában tagja lettem a miskolci presbiteriánus gyülekezetnek. Mindenki nagy szeretettel fogadott és nagyon jól érzem itt magam. Feleségem is sokszor elkísér az istentiszteletekre és az azt követő gyülekezeti ebédekre, ahol ő is élvezi a testvérek társaságát, noha egyelőre nem lépett Krisztus útjára.
SOHA nem gondoltam volna, hogy Jehova Tanújából presbiteriánus, „háromság-hívő”, a poklot elfogadó, bűneimet helyesen látó ember leszek. Hihetetlen kegyelme ez Istennek, aki megadta nekem azt a kegyet, hogy helyesen imádhassam Őt, hogy Krisztusban személyes megváltómat láthassam, és „szív szerint késszé és hajlandóvá is tett arra, hogy ezentúl Őneki éljek”. Ámen, Uram, Istenem, légy áldott mindörökké!
Bakó Tamás